Futottam a köröket, Figaro itt, Figaro ott, voltam Keleten, jártam Nyugaton... A végén ugyanaz az érzés: pipa, ez is megvolt, szedem a sátorfámat. Tanultam ezt, tanultam azt, dolgoztam ezt, azt, amazt. Egy darabig élveztem, aztán mindig jött az a pont, jellemzően maximum kétévente, amikor is valami drasztikus változást hoztam az életembe. Földrajzilag, munka- és vagy magánügyileg. Ez a három változó mindenféle kombinációjú mintázata jellemzi ezt a sztorit. Mintha csak a klasszikust hallanám: ha valamit el akarsz végeztetni egy szerelővel, akkor gyors, olcsó és jó nem lehet egyszerre. Ha olcsó és gyors, akkor nem jó, ha jó és olcsó, akkor nem gyors, ha gyors és jó, akkor nem olcsó. Valahogy így.
Aztán külső mászkálást belső utazásra cseréltem, és az önismeret fapados ide-oda röpködős verziója helyett egy világkörüli útra neveztem be.
Azóta járom az utam. Befelé, rendületlenül. Izgalmas felfedező út. Jelentem, egyszer már sikerült körbehajózni, és kiderült, hogy a világom kerek. És az út során arra is rájöttem, még rengeteg felfedezni való akad. A világ végtelen. Kifelé is. Befelé is. A lehetőségek végtelenek. A belső felfedező út is egy végtelen út.
Nincsenek határok.
...akkor a fejemben minek vannak korlátok?
Ez a téma.
Lehet, hogy nem csak az enyém.
